IC Ranch
Egyszerűsített mobilra optimalizált változat
A WESTERNLOVAGLÁS TÖRTÉNETE
1492 augusztus 3-án a genovai (Olaszország) Kolombusz Kristóf (Cristoforo Colombo) spanyol uralkodók finanszírozásával útra kelt, hogy nyugat felé hajózva elérje Ázsiát (Japánt és India keleti szigetvilágát). 1492. október 12-én azonban egy addig ismeretlen földrészen, a mai Amerikai Egyesült Államok területén (a Bahama-szigeteknél) kötött ki. Kolombusz még háromszor vágott neki az útnak és újabb szigeteket fedezve fel eljutott a szárazföldre is, de 1506-ban úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy ő fedezte fel Amerikát. A firenzei Amerigo Vespucci többször is járt az új területeken és rájött, hogy az "Újvilág" nem Ázsia része, hanem egy önálló földrész. Amit tévesen – mert először azt hitték, hogy felfedezése hozzá fűződik - az ő nevéből Amerikának neveztet el.
Amerika felfedezése végérvényesen megváltoztatta az amerikai kontinens életét, mert a spanyol hódítók magukkal vitték az Újvilágba kultúrájukat, hagyományaikat, törvényeiket, művészetüket, építészetüket, állataikat, állattartási technikáikat is. Lovaikkal együtt pedig természetesen a lovas-művészetük magas szintű iskolája is Amerikába került.
A spanyol felfedezők lovaik segítségével le tudták küzdeni a kontinens végtelen távolságait és kincséhségük révén aránylag hamar feltárták a belső területeket és kelettől nyugatig meghódították Amerikát. A meghódított területeken először a misszionáriusok – akik az őslakosságot térítették katolikus hitre - majd a földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó spanyol gazdálkodók telepedtek le.
A spanyol telepesek sok mindenben megőrizték szokásaikat, ezen belül természetesen lovas kultúrájukat is, ami a később kialakult westernlovaglás alapjául is szolgált.
Az idő folyamán a westernlovaglásban két fő stílusirányzat alakult ki. Az egyik az úgynevezett kaliforniai stílus. A másik a texasi stílus.
A kaliforniai stílus
A kaliforniai stílus kialakulását annak köszönhette, hogy a Kaliforniában letelepedett spanyol telepesek a legelszigeteltebben - majd 200 évig - a kontinens többi részétől teljesen elkülönülve éltek. Így a kaliforniaiak hagyományos lovaglási módja egészen a XX. századik szinte változás nélkül tudott fennmaradni, önálló stílusirányzatot képviselve. Stílusuk hosszabb időn keresztül jellemzője volt Amerika nyugati részének.
A kaliforniai gazdálkodók ugyanúgy, ahogy anyaországukban is, szarvasmarháik mellett lovaikat is szabadon tartották. Többek között ezek a vadonélő ibériai lovak alkották - később más lovakkal keveredve – a musztáng méneseket, ahonnan a lovas marhapásztorok, a Vaquerok, mindig a legkiválóbb egyedeket fogták be és képezték ki a maguk számára. ("Vaquéro-nak – a vaca szótő spanyolul szarvasmarhát, tehenet jelent - eredetileg csak a spanyol vagy mexikói cowboyokat hívták. Később az ország más részein is, így Texasban is használták ezt a kifejezést a "Hands", vagy a "Cowhands", illetve a mégkésőbbi „Cowboy” kifejezés mellett.)
A vaquerok lovaikkal nagy, szabad területen dolgoztak. Bikaviadalokon résztvevő és harci lovakat kiképző spanyol elődeik technikáit - a könnyed fordulatokat, a kemény és gyors megállásokat - alkalmazva munkájuk során.
A lovakat – hagyományaikhoz híven - alapos kiképzésben részesítették. Belovaglásuk mai mércével mérve relatív későn, csak négy- ötéves korukban kezdődött és általában néhány évig tartott. Érthető volt hát, hogy egy spanyol számára a lova volt a legnagyobb büszkesége. A kaliforniai vaquerok felszerelésében is tükröződött büszkeségük, hagyomány tiszteletük. Szerzámzatuk díszes, ezüsttel kivert és stílusos volt, mint munkájuk és lovas művészetük.
A texasi stílus
Körülbelül az 1800-as évek első harmadában kezdetét vette Amerikában az aranyláz. A keletről érkező - túlnyomóan közép és észak-európai származású – kincsvadászok, felfedezők, telepesek elfoglalva a közép és a nyugati területeket, Mexikóba űzték a spanyolokat.
Az egyre növekvő keleti nagyvárosok élelmiszer szükségletei megnőttek. A XIX. század közepén – különösen az Észak-Déli polgárháború után – nagy mennyiségben kellett szarvasmarhákat szállítani az állattartásban kevésbé jeleskedő, azonban jelentősen benépesedett keleti területekre. Mivel a vasútvonalak csak Kansasig épültek ki, ezért a vad Longhorn csordákat be kellet fogni, és a pályaudvarokra kellett hajtani, hogy innen már vasúton keletre szállíthassák őket.
Az elvadult marhacsordák vasútállomásokra való tereléséhez általában nincstelen idénymunkásokat szerződtettek. A marhahajtás – az úgynevezett Trail – számára szükséges lovakat a Cow-Ponykat (=marhahajtásra használt kis termetű ló) vadló vadászok fogták be és törték be néhány hét alatt. Egy ilyen ló „belovagoltnak” számított, ha már megtűrte az embert a hátán és irányítható volt. Ezeket a még félig vadlovak voltak a „Bronco”-k, melyek csak később, munkavégzés közben váltak igazi hátasokká. Az alkalmi marhapásztorok számára a ló csak egy eszköz volt a munkához és sokszor a feladat elvégzése után rögtön el is adták őket, mert egy már jól lovagolható lóért, sok pénzt lehetett kapni.
Miután a zord teleknek nagyon sok északon élő szarvasmarha áldozatul esett, megkezdődött az intenzív húsmarhatenyésztés. A robosztus és vad Longhornból, a tudatos tenyésztés következtében, egy erős, kevésbé vad húsmarha fajta alakult ki. Megváltoztak tehát a marhák fajtái és megváltoztak a velük való teendők is. Amíg eddig elég volt csak terelni őket, most már el kellett látni a tenyésztés során adandó feladatokat is - mint a befogás, billogozás, leválasztás, …stb. - amik egész éves munkát adtak az addigi idénymunkásoknak.
A múlt század 60-as és 80-as évei közötti időszakban végbemenő nagy marhahajtások jó 30 éven át formálták Amerika közép és nyugati részének történetét és természetesen nagy szerepet játszottak a lovaglás fejlődésében is.
A texasiak kistermetű, egykor félvad Broncoit más – nagyobb - fajtákkal, többek között ír és francia finomabb hidegvérű fajtákkal, valamint angol melegvérű lovakkal keresztezték. A speciális feladatokhoz mint a „Roping” és a „Cutting” különleges érzékkel, a marhával való munkához való tehetséggel (=cow sense) rendelkező lovakat kellett használni. Az e tulajdonságokra irányuló hosszú szelekció eredményeképpen - több mint ötven éves tenyésztési folyamat során – kialakult egy sokoldalú, könnyűlovaglású munkaló típus amit a negyedmérföldes versenyeken való kiváló teljesítményük alapján, az 1940-től Amarillóban (Texas/USA) az American Quarter Horse Association (az Amerikai Quarter Horse Tenyésztők Egyesület) megalakulásától Quarter Horse fajtának nevezünk.
A texasi cowboyok lovagló stílusa is a spanyol hatáson alapult, azonban kevésbé elegáns, de annál céltudatosabb volt és tökéletesen megfelel a marhákkal való munkára. Felszerelésük is hasonlóan egyszerű, elsősorban a célt szolgáló volt.
A texasi stílussal elsősorban a középső államokban, mint Texas, Arizona, Nebraska, Colorado találkozhattunk.
A cowboyok az idők folyamán tanultak a kaliforniai vaquerok magasszintű lovagló stílusából és megtartva a texaszi céltudatosságot, ötvözték a két stílust. Mostanára a stílusok – a felszerelések és a munkamódszerek - szinte már teljesen elkeveredett.
A következő említésre méltó hatás, amely a western lovaglást érte a XX. században kialakított és divatba hozott westernversenyek (Horse Show-k) és Rodeók voltak.
A versenyek résztvevői az egyre emelkedő követelmények miatt új technikákat fejlesztettek ki és vezettek be. Az egyes sportágak legtöbb kifejezése is - amiket ma ismerünk - csak az utóbbi évtizedekben keletkezett.
Az utolsó hatás, ami a mai modern westernlovaglást alakította a hagyományos angol stílus befolyása. Ugyanis a westernlovaglás napjainkban egyre több elemét veszi át a klasszikus lovaglásnak. …
1492 augusztus 3-án a genovai (Olaszország) Kolombusz Kristóf (Cristoforo Colombo) spanyol uralkodók finanszírozásával útra kelt, hogy nyugat felé hajózva elérje Ázsiát (Japánt és India keleti szigetvilágát). 1492. október 12-én azonban egy addig ismeretlen földrészen, a mai Amerikai Egyesült Államok területén (a Bahama-szigeteknél) kötött ki. Kolombusz még háromszor vágott neki az útnak és újabb szigeteket fedezve fel eljutott a szárazföldre is, de 1506-ban úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy ő fedezte fel Amerikát. A firenzei Amerigo Vespucci többször is járt az új területeken és rájött, hogy az "Újvilág" nem Ázsia része, hanem egy önálló földrész. Amit tévesen – mert először azt hitték, hogy felfedezése hozzá fűződik - az ő nevéből Amerikának neveztet el.
Amerika felfedezése végérvényesen megváltoztatta az amerikai kontinens életét, mert a spanyol hódítók magukkal vitték az Újvilágba kultúrájukat, hagyományaikat, törvényeiket, művészetüket, építészetüket, állataikat, állattartási technikáikat is. Lovaikkal együtt pedig természetesen a lovas-művészetük magas szintű iskolája is Amerikába került.
A spanyol felfedezők lovaik segítségével le tudták küzdeni a kontinens végtelen távolságait és kincséhségük révén aránylag hamar feltárták a belső területeket és kelettől nyugatig meghódították Amerikát. A meghódított területeken először a misszionáriusok – akik az őslakosságot térítették katolikus hitre - majd a földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó spanyol gazdálkodók telepedtek le.
A spanyol telepesek sok mindenben megőrizték szokásaikat, ezen belül természetesen lovas kultúrájukat is, ami a később kialakult westernlovaglás alapjául is szolgált.
Az idő folyamán a westernlovaglásban két fő stílusirányzat alakult ki. Az egyik az úgynevezett kaliforniai stílus. A másik a texasi stílus.
A kaliforniai stílus
A kaliforniai stílus kialakulását annak köszönhette, hogy a Kaliforniában letelepedett spanyol telepesek a legelszigeteltebben - majd 200 évig - a kontinens többi részétől teljesen elkülönülve éltek. Így a kaliforniaiak hagyományos lovaglási módja egészen a XX. századik szinte változás nélkül tudott fennmaradni, önálló stílusirányzatot képviselve. Stílusuk hosszabb időn keresztül jellemzője volt Amerika nyugati részének.
A kaliforniai gazdálkodók ugyanúgy, ahogy anyaországukban is, szarvasmarháik mellett lovaikat is szabadon tartották. Többek között ezek a vadonélő ibériai lovak alkották - később más lovakkal keveredve – a musztáng méneseket, ahonnan a lovas marhapásztorok, a Vaquerok, mindig a legkiválóbb egyedeket fogták be és képezték ki a maguk számára. ("Vaquéro-nak – a vaca szótő spanyolul szarvasmarhát, tehenet jelent - eredetileg csak a spanyol vagy mexikói cowboyokat hívták. Később az ország más részein is, így Texasban is használták ezt a kifejezést a "Hands", vagy a "Cowhands", illetve a mégkésőbbi „Cowboy” kifejezés mellett.)
A vaquerok lovaikkal nagy, szabad területen dolgoztak. Bikaviadalokon résztvevő és harci lovakat kiképző spanyol elődeik technikáit - a könnyed fordulatokat, a kemény és gyors megállásokat - alkalmazva munkájuk során.
A lovakat – hagyományaikhoz híven - alapos kiképzésben részesítették. Belovaglásuk mai mércével mérve relatív későn, csak négy- ötéves korukban kezdődött és általában néhány évig tartott. Érthető volt hát, hogy egy spanyol számára a lova volt a legnagyobb büszkesége. A kaliforniai vaquerok felszerelésében is tükröződött büszkeségük, hagyomány tiszteletük. Szerzámzatuk díszes, ezüsttel kivert és stílusos volt, mint munkájuk és lovas művészetük.
A texasi stílus
Körülbelül az 1800-as évek első harmadában kezdetét vette Amerikában az aranyláz. A keletről érkező - túlnyomóan közép és észak-európai származású – kincsvadászok, felfedezők, telepesek elfoglalva a közép és a nyugati területeket, Mexikóba űzték a spanyolokat.
Az egyre növekvő keleti nagyvárosok élelmiszer szükségletei megnőttek. A XIX. század közepén – különösen az Észak-Déli polgárháború után – nagy mennyiségben kellett szarvasmarhákat szállítani az állattartásban kevésbé jeleskedő, azonban jelentősen benépesedett keleti területekre. Mivel a vasútvonalak csak Kansasig épültek ki, ezért a vad Longhorn csordákat be kellet fogni, és a pályaudvarokra kellett hajtani, hogy innen már vasúton keletre szállíthassák őket.
Az elvadult marhacsordák vasútállomásokra való tereléséhez általában nincstelen idénymunkásokat szerződtettek. A marhahajtás – az úgynevezett Trail – számára szükséges lovakat a Cow-Ponykat (=marhahajtásra használt kis termetű ló) vadló vadászok fogták be és törték be néhány hét alatt. Egy ilyen ló „belovagoltnak” számított, ha már megtűrte az embert a hátán és irányítható volt. Ezeket a még félig vadlovak voltak a „Bronco”-k, melyek csak később, munkavégzés közben váltak igazi hátasokká. Az alkalmi marhapásztorok számára a ló csak egy eszköz volt a munkához és sokszor a feladat elvégzése után rögtön el is adták őket, mert egy már jól lovagolható lóért, sok pénzt lehetett kapni.
Miután a zord teleknek nagyon sok északon élő szarvasmarha áldozatul esett, megkezdődött az intenzív húsmarhatenyésztés. A robosztus és vad Longhornból, a tudatos tenyésztés következtében, egy erős, kevésbé vad húsmarha fajta alakult ki. Megváltoztak tehát a marhák fajtái és megváltoztak a velük való teendők is. Amíg eddig elég volt csak terelni őket, most már el kellett látni a tenyésztés során adandó feladatokat is - mint a befogás, billogozás, leválasztás, …stb. - amik egész éves munkát adtak az addigi idénymunkásoknak.
A múlt század 60-as és 80-as évei közötti időszakban végbemenő nagy marhahajtások jó 30 éven át formálták Amerika közép és nyugati részének történetét és természetesen nagy szerepet játszottak a lovaglás fejlődésében is.
A texasiak kistermetű, egykor félvad Broncoit más – nagyobb - fajtákkal, többek között ír és francia finomabb hidegvérű fajtákkal, valamint angol melegvérű lovakkal keresztezték. A speciális feladatokhoz mint a „Roping” és a „Cutting” különleges érzékkel, a marhával való munkához való tehetséggel (=cow sense) rendelkező lovakat kellett használni. Az e tulajdonságokra irányuló hosszú szelekció eredményeképpen - több mint ötven éves tenyésztési folyamat során – kialakult egy sokoldalú, könnyűlovaglású munkaló típus amit a negyedmérföldes versenyeken való kiváló teljesítményük alapján, az 1940-től Amarillóban (Texas/USA) az American Quarter Horse Association (az Amerikai Quarter Horse Tenyésztők Egyesület) megalakulásától Quarter Horse fajtának nevezünk.
A texasi cowboyok lovagló stílusa is a spanyol hatáson alapult, azonban kevésbé elegáns, de annál céltudatosabb volt és tökéletesen megfelel a marhákkal való munkára. Felszerelésük is hasonlóan egyszerű, elsősorban a célt szolgáló volt.
A texasi stílussal elsősorban a középső államokban, mint Texas, Arizona, Nebraska, Colorado találkozhattunk.
A cowboyok az idők folyamán tanultak a kaliforniai vaquerok magasszintű lovagló stílusából és megtartva a texaszi céltudatosságot, ötvözték a két stílust. Mostanára a stílusok – a felszerelések és a munkamódszerek - szinte már teljesen elkeveredett.
A következő említésre méltó hatás, amely a western lovaglást érte a XX. században kialakított és divatba hozott westernversenyek (Horse Show-k) és Rodeók voltak.
A versenyek résztvevői az egyre emelkedő követelmények miatt új technikákat fejlesztettek ki és vezettek be. Az egyes sportágak legtöbb kifejezése is - amiket ma ismerünk - csak az utóbbi évtizedekben keletkezett.
Az utolsó hatás, ami a mai modern westernlovaglást alakította a hagyományos angol stílus befolyása. Ugyanis a westernlovaglás napjainkban egyre több elemét veszi át a klasszikus lovaglásnak. …